2015. május 26., kedd

Jérôme és a portréja

Akik ismernek engem, és szoktam velük beszélgetni a fotózás mögött álló gondolatokról, azoknak már nem egyszer idéztem Roland Barthes (1915-1980) francia filozófus Világoskamra című művéből a bevezetőt:

"Egyszer régen a kezembe került Napóleon legfiatalabb öccsének, Jérôme-nak egy fényképe (1852). Döbbenten mondtam magamnak – s döbbenetem azóta sem csökkent -: »Ezek a szemek, amelyeket most látok, még látták a Császárt.« "
 Ez azok közé a fotók közé tartozott, amik nem álltak illusztrációként a szöveg mellet. Éppen ezért volt ez a portré (és ezáltal ez a bizonyos Jérôme is) egyfajta rejtély. Nemrég rávettem magamat, hogy egy kicsit utána nézzek, ki is volt Jérôme.
Rögtön ráakadtam egy portréra, amelynek a felirata hirdeti: "Ezt a fotót említi Barthes" 



A feliratból azt is megtudtam, hogy a fotó 1852-ben készült. Ezáltal helytálló, hogy tényleg erről a fotóról van szó.
Jérôme Bonaparte 1784-ben született Korzikán. Bátyja, Napóleon 1807-ben (dinasztikus házasság révén) megtette Veszfália királyának. I. Jeromos néven uralkodott egészen addig, mígnem a Császár rendszere 1813-ban megbukott. Ekkor visszatért Franciaországba. Napóleon másodszori lemondása után Jérôme elhagyta Franciaországot, és csak 1847-ben tért vissza, amikor unokaöccse, Charles-Louis Bonaparte tábornok felemelkedésének köszönhetően ő lett az Invalidusok kormányzója, Franciaország marsallja, majd és a szenátus elnöke. Ebben az időben készült ez a portré.
Némi kutakodás után rátaláltam, hogy a portrét André Adolphe Eugène Disdéri (1819-1889) készítette.

Disdéri önarcképe 1857-ből
Az ő nevéhez fűződik az úgy nevezett vizitkártya kifejlesztése. Ez egy 6x9 cm-es kártya, rajta a megrendelő portréja, neve, és egyéb adatok. A névjegykártyának ez a formája közkedvelt volt a XIX. század '80-as éveitől egészen a két világháború közti időkig. Példaként Verdi vizitkártyáját mutatnám, amelyet szintén Disdéri készített.

Ebben a korban a portrék elsősorban reprezentatív funkciókat töltöttek be. Ezért él a portréfotó (ahogy azt ezeken a képeken is láthatjuk) a festett portré eszköztárával. Hogy ez az attribútumrendszer hogyan alakult a korok folyamán, már egy másik téma.
Remélem, sikerült a portréfotózás történetének egy újabb szeletét hitelesen felvázolnom.

-Sz.M.

2015. április 8., szerda

A végtelen folyó

Nagyon szeretem a Pink Floyd zenéjét. Meg nem tudnám viszont mondani, melyik a kedvenc számom. Mondhatni szörfözök az albumok között. Most a teljesség igénye nélkül sorolom fel néhány kedvencemet. Echoes (Middle-1971), Childhood's End (Obscured by Clouds-1972), a klasszikus albumok (Dark Side of the Moon-1973, Wish You Were Here-1975, Animals-1977, és az állítólag a feloszláshoz vezető opusz: The Wall-1979).
A feloszlás "szilánkjaiból" összetett, véleményem szerint csorba The Final Cut (1983) című albumról csak a címadó dal fogott meg, de az nagyon. Ezután az A Momentary Lapse of Reason (1987) című album következett. Ezt több kritikus és rajongó inkább Gilmour szólóalbumaként tartja számon (mint ahogy a Final Cut-ot Waters szólójaként).
Ez után jött a (természetesen még mindig Pink Floyd néven futó) Gilmour-Mason-Wright trió közös lemeze, a The Division Bell 1994-ben. Még ebben az évben turnéra indultak, és a turné anyagából 1995-ben adták ki a dupla koncertlemezt Pulse címmel. Ebben az albumban az tetszik különösen, hogy a második lemez egy teljes Dark Side performansz, melyen ugyanaz a Dick Parry fújja a szaxofont, mint az eredeti 1973-as albumon.
Mint minden stúdiófelvétel során, ezen alkalommal is megmaradtak félkész dalok, mondhatni dalcsírák. Ezeket dédelgette az utóbbi években (Wright 2008-as halálát követően) Gilmour és Mason.
"The water flovwing
The endless river
Forever and ever..."
Így ér véget a High Hopes, az 1994-es album zárószáma. És így kezdődik az új, 2014-es album, vagy legalábbis ez a címe. Ma végighallgattam a rajongók által várva várt albumot.
Things left Unsaid
Néhány dolog kimondatlan maradt. Címe a Dark Side nyitányára emlékeztet, a zene pedig egyértelműen a Coming back to Life című dalt idézi.
It's what We do
Ez az, amit mi csinálunk. Igen, ez az, amit a Pink Floyd csinál. A kezdés az egyik nagy kedvencemet idézi, a Shine on You crazy Diamond címűt. Az összes hangszín, minden apró nüansz. De mégsem az. És ettől tetszik nekem, hogy felvillantja az emléket, és játszik vele.
Ebb and flow
Apály és dagály. Határozottan a Coming back to Life alternatív verziója. Az első kép, ami eszembe jut erről az alig két perces számról, az a Division Bell CD kiadásának a füzetében a dalhoz csatolt fotó.
Sum
Összesség. Hogy minek az összessége, nem tudhatjuk. Az indítás alapján akár Jean-Michel Jarre keze művét is dicsérhetné a szám. De, még mielőtt megtévesztene minket a hangzás, menti a helyzetet Gilmour összetéveszthetetlen gitárhangszíne. Mason feszes dobjátéka mellett is meditatív hangulatú tudott maradni. Ez vitathatatlan pozitívum.
Skins
Bőrök. Meditatív, érzéki zene. Visszatér a '60-as évek végéről, '70-es évek elejéről ismert Pink Floyd. Wright hátborzongató orgona-szintetizátor hangszínei, Mason hozza a pattogós feszes, mégis meditatív jelegű (tőle megszokott) dobot. Ha szabad ilyet mondani, sámándobot hoz Mason. Ezt nem lehet másként felfogni. És végül, de nem utolsó sorban Gilmour slide-gitárja, amihez nincs is nagyon mit hozzáfűzni. Már csak Waters halálsikolyai hiányzanak. Akár Pompeiiben is elhangozhatott volna.
Unsung
El nem énekelve. Egy sommás Marooned.
Anisina
Szeretném azt hinni, (mert nem tudom,) hogy Parry játszik a szaxofonon.
The Lost Art of Conversation
A beszélgetés elveszett művészete. Végtelenségig lecsupaszított zene. Akár a Cluster One.
On Noodle Street
A Noodle Street-en. (Londoni étterem)
Night Light
Éjjeli fény. Megint a Coming back-re hajaz. És már megint nem egész két perces! Ez már kezd zavaró lenni. Nincsen lélegzetvétele. Elkezdődik, majd eltűnik.
Allons-Y (Part One)
Rajta, gyerünk! Another Brick in the Wall. A legismertebb Pink Floyd dal. Nagyon Érdekes úgy hallgatni, hogy az ember meghallgatja előtte az Another Brick -nek a Pulse albumon közreadott felvételét. Ugyanazt tudom mondani, mint amit írtam az It's what We do-ra. Felvillantja az emléket, eljátszik vele. És mindezt úgy, hogy az ember észre sem veszi a végére, hogy mire emlékeztette az eleje.
Autumn '68
'68 ősze. Vagyis, amikor megjelent az együttes Saucerful of Secrets című albuma. Az orgona úgy szól Wright keze alatt, mintha templomban lennénk. Ez is beleillene a korai Pink Floyd képébe, főleg a cím áthallásosságával.
Allons-Y (Part Two)
Gyerünk még egyszer! Ugyanazt tudom elmondani.
Talkin' Hawkin'
Hawking beszél. Végre egy szám, ami nem emlékeztet semmi másra. Vagyis, hogy majdnem. Hawking egyik beszédét felhasználták az 1994-es Keep Talking című dalban. Érezni, hogy ebből lett végül a Keep Talking, Ez azonban nem zavaró. "All we need to do is make sure, we keep talking."
Calling
A hívás. Mintha összevegyítenénk az Equinox-ot (Jarre kompozícióját), és a Set the Controls for the Heart of the Sun-t (Sauceful of Secrets-1968).
Eyes to Pearls
Szemeket gyöngyökért. Sejtelmes gitárjáték.
Surfacing
Felületessé válás. Jól demonstrálja, hogyan alakult ki a Poles Apart '94-ben. Zseniális.
Louder than Words
A szavaknál hangosabban. A dal átkötése teljesen ugyanaz, mint ami a High Hopes-ba vezeti a Division Bell-t. Megnyugtató egy instrumentális album végén hallani Gilmour hangját. És ez tényleg egy önálló, kidolgozott dal, ami nem emlékeztet (végre!) semmire sem. Tökéletes lezárása az albumnak.

Ezek az első impressziók. Összességében egészként nézve egy jó, relaxáló dallamfüzér. Szerintem jól bántak Wright hagyatékával. A Pink Floyd újra alkotott.
-Sz.M .

2015. január 30., péntek

Friss hó

Ezeket a fotókat az elmúlt tíz percben készítettem. Gyönyörű, nagy pelyhekben hullott a hó.