2015. május 26., kedd

Jérôme és a portréja

Akik ismernek engem, és szoktam velük beszélgetni a fotózás mögött álló gondolatokról, azoknak már nem egyszer idéztem Roland Barthes (1915-1980) francia filozófus Világoskamra című művéből a bevezetőt:

"Egyszer régen a kezembe került Napóleon legfiatalabb öccsének, Jérôme-nak egy fényképe (1852). Döbbenten mondtam magamnak – s döbbenetem azóta sem csökkent -: »Ezek a szemek, amelyeket most látok, még látták a Császárt.« "
 Ez azok közé a fotók közé tartozott, amik nem álltak illusztrációként a szöveg mellet. Éppen ezért volt ez a portré (és ezáltal ez a bizonyos Jérôme is) egyfajta rejtély. Nemrég rávettem magamat, hogy egy kicsit utána nézzek, ki is volt Jérôme.
Rögtön ráakadtam egy portréra, amelynek a felirata hirdeti: "Ezt a fotót említi Barthes" 



A feliratból azt is megtudtam, hogy a fotó 1852-ben készült. Ezáltal helytálló, hogy tényleg erről a fotóról van szó.
Jérôme Bonaparte 1784-ben született Korzikán. Bátyja, Napóleon 1807-ben (dinasztikus házasság révén) megtette Veszfália királyának. I. Jeromos néven uralkodott egészen addig, mígnem a Császár rendszere 1813-ban megbukott. Ekkor visszatért Franciaországba. Napóleon másodszori lemondása után Jérôme elhagyta Franciaországot, és csak 1847-ben tért vissza, amikor unokaöccse, Charles-Louis Bonaparte tábornok felemelkedésének köszönhetően ő lett az Invalidusok kormányzója, Franciaország marsallja, majd és a szenátus elnöke. Ebben az időben készült ez a portré.
Némi kutakodás után rátaláltam, hogy a portrét André Adolphe Eugène Disdéri (1819-1889) készítette.

Disdéri önarcképe 1857-ből
Az ő nevéhez fűződik az úgy nevezett vizitkártya kifejlesztése. Ez egy 6x9 cm-es kártya, rajta a megrendelő portréja, neve, és egyéb adatok. A névjegykártyának ez a formája közkedvelt volt a XIX. század '80-as éveitől egészen a két világháború közti időkig. Példaként Verdi vizitkártyáját mutatnám, amelyet szintén Disdéri készített.

Ebben a korban a portrék elsősorban reprezentatív funkciókat töltöttek be. Ezért él a portréfotó (ahogy azt ezeken a képeken is láthatjuk) a festett portré eszköztárával. Hogy ez az attribútumrendszer hogyan alakult a korok folyamán, már egy másik téma.
Remélem, sikerült a portréfotózás történetének egy újabb szeletét hitelesen felvázolnom.

-Sz.M.

2015. április 8., szerda

A végtelen folyó

Nagyon szeretem a Pink Floyd zenéjét. Meg nem tudnám viszont mondani, melyik a kedvenc számom. Mondhatni szörfözök az albumok között. Most a teljesség igénye nélkül sorolom fel néhány kedvencemet. Echoes (Middle-1971), Childhood's End (Obscured by Clouds-1972), a klasszikus albumok (Dark Side of the Moon-1973, Wish You Were Here-1975, Animals-1977, és az állítólag a feloszláshoz vezető opusz: The Wall-1979).
A feloszlás "szilánkjaiból" összetett, véleményem szerint csorba The Final Cut (1983) című albumról csak a címadó dal fogott meg, de az nagyon. Ezután az A Momentary Lapse of Reason (1987) című album következett. Ezt több kritikus és rajongó inkább Gilmour szólóalbumaként tartja számon (mint ahogy a Final Cut-ot Waters szólójaként).
Ez után jött a (természetesen még mindig Pink Floyd néven futó) Gilmour-Mason-Wright trió közös lemeze, a The Division Bell 1994-ben. Még ebben az évben turnéra indultak, és a turné anyagából 1995-ben adták ki a dupla koncertlemezt Pulse címmel. Ebben az albumban az tetszik különösen, hogy a második lemez egy teljes Dark Side performansz, melyen ugyanaz a Dick Parry fújja a szaxofont, mint az eredeti 1973-as albumon.
Mint minden stúdiófelvétel során, ezen alkalommal is megmaradtak félkész dalok, mondhatni dalcsírák. Ezeket dédelgette az utóbbi években (Wright 2008-as halálát követően) Gilmour és Mason.
"The water flovwing
The endless river
Forever and ever..."
Így ér véget a High Hopes, az 1994-es album zárószáma. És így kezdődik az új, 2014-es album, vagy legalábbis ez a címe. Ma végighallgattam a rajongók által várva várt albumot.
Things left Unsaid
Néhány dolog kimondatlan maradt. Címe a Dark Side nyitányára emlékeztet, a zene pedig egyértelműen a Coming back to Life című dalt idézi.
It's what We do
Ez az, amit mi csinálunk. Igen, ez az, amit a Pink Floyd csinál. A kezdés az egyik nagy kedvencemet idézi, a Shine on You crazy Diamond címűt. Az összes hangszín, minden apró nüansz. De mégsem az. És ettől tetszik nekem, hogy felvillantja az emléket, és játszik vele.
Ebb and flow
Apály és dagály. Határozottan a Coming back to Life alternatív verziója. Az első kép, ami eszembe jut erről az alig két perces számról, az a Division Bell CD kiadásának a füzetében a dalhoz csatolt fotó.
Sum
Összesség. Hogy minek az összessége, nem tudhatjuk. Az indítás alapján akár Jean-Michel Jarre keze művét is dicsérhetné a szám. De, még mielőtt megtévesztene minket a hangzás, menti a helyzetet Gilmour összetéveszthetetlen gitárhangszíne. Mason feszes dobjátéka mellett is meditatív hangulatú tudott maradni. Ez vitathatatlan pozitívum.
Skins
Bőrök. Meditatív, érzéki zene. Visszatér a '60-as évek végéről, '70-es évek elejéről ismert Pink Floyd. Wright hátborzongató orgona-szintetizátor hangszínei, Mason hozza a pattogós feszes, mégis meditatív jelegű (tőle megszokott) dobot. Ha szabad ilyet mondani, sámándobot hoz Mason. Ezt nem lehet másként felfogni. És végül, de nem utolsó sorban Gilmour slide-gitárja, amihez nincs is nagyon mit hozzáfűzni. Már csak Waters halálsikolyai hiányzanak. Akár Pompeiiben is elhangozhatott volna.
Unsung
El nem énekelve. Egy sommás Marooned.
Anisina
Szeretném azt hinni, (mert nem tudom,) hogy Parry játszik a szaxofonon.
The Lost Art of Conversation
A beszélgetés elveszett művészete. Végtelenségig lecsupaszított zene. Akár a Cluster One.
On Noodle Street
A Noodle Street-en. (Londoni étterem)
Night Light
Éjjeli fény. Megint a Coming back-re hajaz. És már megint nem egész két perces! Ez már kezd zavaró lenni. Nincsen lélegzetvétele. Elkezdődik, majd eltűnik.
Allons-Y (Part One)
Rajta, gyerünk! Another Brick in the Wall. A legismertebb Pink Floyd dal. Nagyon Érdekes úgy hallgatni, hogy az ember meghallgatja előtte az Another Brick -nek a Pulse albumon közreadott felvételét. Ugyanazt tudom mondani, mint amit írtam az It's what We do-ra. Felvillantja az emléket, eljátszik vele. És mindezt úgy, hogy az ember észre sem veszi a végére, hogy mire emlékeztette az eleje.
Autumn '68
'68 ősze. Vagyis, amikor megjelent az együttes Saucerful of Secrets című albuma. Az orgona úgy szól Wright keze alatt, mintha templomban lennénk. Ez is beleillene a korai Pink Floyd képébe, főleg a cím áthallásosságával.
Allons-Y (Part Two)
Gyerünk még egyszer! Ugyanazt tudom elmondani.
Talkin' Hawkin'
Hawking beszél. Végre egy szám, ami nem emlékeztet semmi másra. Vagyis, hogy majdnem. Hawking egyik beszédét felhasználták az 1994-es Keep Talking című dalban. Érezni, hogy ebből lett végül a Keep Talking, Ez azonban nem zavaró. "All we need to do is make sure, we keep talking."
Calling
A hívás. Mintha összevegyítenénk az Equinox-ot (Jarre kompozícióját), és a Set the Controls for the Heart of the Sun-t (Sauceful of Secrets-1968).
Eyes to Pearls
Szemeket gyöngyökért. Sejtelmes gitárjáték.
Surfacing
Felületessé válás. Jól demonstrálja, hogyan alakult ki a Poles Apart '94-ben. Zseniális.
Louder than Words
A szavaknál hangosabban. A dal átkötése teljesen ugyanaz, mint ami a High Hopes-ba vezeti a Division Bell-t. Megnyugtató egy instrumentális album végén hallani Gilmour hangját. És ez tényleg egy önálló, kidolgozott dal, ami nem emlékeztet (végre!) semmire sem. Tökéletes lezárása az albumnak.

Ezek az első impressziók. Összességében egészként nézve egy jó, relaxáló dallamfüzér. Szerintem jól bántak Wright hagyatékával. A Pink Floyd újra alkotott.
-Sz.M .

2015. január 30., péntek

Friss hó

Ezeket a fotókat az elmúlt tíz percben készítettem. Gyönyörű, nagy pelyhekben hullott a hó.






2014. december 20., szombat

Géptelenség

 Horváth Tamás (fotószakkörünk vezetője) még régebben, amikor az iskola összes fotósa megszállottan készítgette a maga kis camera obscuráját (lyukkameráját) elmondta, hogy ő hogyan szokott ilyen jellegű képeket alkotni. A tükörreflexes gépéről leszereli az objektívet, és alufóliát tesz a helyére, amin van egy picike (tűhegynyi!) lyuk.
  A mai nap itthon (végre itthon) kezembe akadt a nagypapám régi, drezdai Pentax gyárban készült Pentina típusú gépe. Ez a gép több sebből vérzik sajnos. Rossz a zárszerkezete (1/30 sec.-nál már kinyílik, visszazáródik, megint kinyílik, és úgy marad), ezenkívül nehézkesen használható az objektív. (Carl Zeiss Jena Tessar 2,8/50) Ez egy szériahibája a Pentinára készült objektíveknek. Ennek a mikéntjébe most nem mennék bele.
  A gépnek szinte az egyetlen gyakorlatban használható porcikája a tükörrendszere (német precizitás, természetesen). Azon gondolkoztam, hogyan lehetne kiaknázni a gépnek ezt az egyetlen jó részét. A filmbefűzés természetesen szóba sem jött. Túlságosan lutri. Viszont a bátyám kompakt digitális Sony Cyber-shotjával le tudom fotózni azt, amit a keresőben látok.
  Így jött az a gondolat, hogy az objektívet levéve, camera obscurává alakítva használjam a gépet, és a keresőben kirajzolódó képet örökítsem meg a digitális kompakttal. Meglepő lett az eredmény.
  A képek a szembe lévő templomot ábrázolják. (Szent György templom, Sopron)









2014. november 25., kedd

Portrék

  Az volt a feladat fotószakkörön, hogy készítsünk portrét Philippe Halsman (1906-1979) fotói alapján. Én a nehezebb utat választottam. Analóggal indultam neki a feladatnak.
  Abból indultam ki, hogy egy portrét nem lehet pontosan "lemásolni" és, hogy  nem is ez a feladat, hanem az, hogy Halsman stílusában dolgozzunk. Elsőként ki kellett választani a fotót, aminek alapján dolgozunk. Ezt megkönnyítendő megmutatta nekünk a tanár úr a következő honlapot: philippehalsman.com/
Azt mondta: "Fiúk, innen lehet szemezgetni!"
  Az első kép, amire a választásom esett Marlon Brandoról (1924-2004) készült egyik portréja volt.

     
  Ezt azért választottam, mert volt egy régebbi portrém, ami hasonlított erre, így volt egy kész képpárom. Ez megnyugtató volt, mert az analóg technika -bármilyen jól csinálja az ember- mégiscsak lutri.
  Nagyon szeretek portrét fotózni. Szeretem megragadni az emberek pillanatnyi lélekállapotát egy fotón. Izgatott, hogyan lehet megmutatni ilyen módon a fényképész gondolatát. Ennek az ötletnek az alapja lett Halsman Weegee-ről (1899-1968) készült portréja.

  És íme az én interpretációm:

  Minden képnek megvan a maga története. A fenti fotóról is joggal kérdezi az ember, hogy miért tükröztem meg...
  Az egyik barátom az előző évben érettségizett itt, Pannonhalmán. Nagyon sokat beszéltünk a fotózás ilyen-olyan mikéntjeiről. Mutatott egy mobillal készített fotót az öccséről. A kép hasonló módon lett megtükrözve. Azóta akartam készíteni egy fotót, ami hasonló módon készült. Úgy alakult, hogy -az öccsével- egyik sétaidőben együtt mentünk ki fotózni az apátság arborétumába. Azzal hülyéskedtünk, hogy a másik észreveszi-e, hogy fotózzuk. Egyszerre lőttük el a gépeket, és részemről nem figyeltem annyira, így a következőképp alakult a tekercs:

  Amikor megláttam a negatívot nem estem kétségbe. "Majd kihozok belőle valamit"-gondoltam. Még aznap eszembe jutott a fotó, amit a barátom mutatott. Így történt, hogy fogtam, és megtükröztem a fotót. Nem mostam le róla a fixírt, így kapta ezt az érdekes, szépiás tónust.
  A következő mintafotó Andy Warholról (1928-1987) készült:


  Ezt a fotót technikailag tartom érdekesnek. Foglalkoztatott, hogy az én lehetőségeim között képes vagyok-e ezt az erős terminátort (terminátor=fény és árnyék határa) megteremteni az arcon. Ezért egy olyan barátomat választottam, akit fotóztam már, így ismerem, hogy milyen megvilágítást igényel. Kátai Balázs mondta nekünk: "Nincs két ugyanolyan megvilágítást igénylő arc. Körültekintőnek kell lenni!" Laborszobában készült a kép. Olvasólámpákkal világítottuk az arcot. Nem volt egyszerű, de megérte.
  Íme az eredmény:


  A szkenneléssel sajnos nem tudtam visszaadni azt a markáns, és erős fekete tónust, ami a papírkép jobb oldalán uralkodik.
  Érdekességként felteszem a tekercs kontaktját is. A bal alsó indexkép az, amiből a fenti képet kihoztam.


   Remélem sikerült valamit átadnom ezekkel a fotókkal azokból az emberekből, akiket ábrázolnak. Ha tényleg egy egyéniséget látunk a képen, a portré elérte a célját. Merem remélni, hogy ezek a képek elérték céljukat, mint portrék.
Sz.M.

2014. október 30., csütörtök

Az újrahúrozott gitár

Az a jóleső érzés, amikor egy órányi vesződés után új híd, és új húrok vannak a gitáron...
Leírhatatlan. Mintha egy új gitár lenne a kezemben.

2014. október 13., hétfő

Tornacsarnok

Szemvezetés

Fifty-fifty


Kutyus

"Egyszer hozzánk ér az Úr.
Pontosítja a szöget az árnyék
És a test között."
-Komálovics Zoltán: A harmadik

Perspektíva I.

Perspektíva II.

2014. október 8., szerda

Infrafilmes képek

Post war dream

Erdőrészlet

"Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik,
de mindig születik valami új, amiért érdemes élni és küzdeni."
-Herakleitos

Dani
Vértessomlói látkép

Dani portréja